16.rész - Lehetséges lenne, hogy gyereke van?

Sziasztok!

A blog ezen a héten átlépte a 3000 oldalmegjelenítést, mindenkinek köszönöm, aki ehhez hozzájárult :) Remélem, mindenkinek jól sikerül/sikerült a félévije, a felvételizőknek pedig szorítok, hogy sikerüljön az áhított suliba bejutniuk. Szerda van tehát meghoztam az új részt, jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

A kakaómat iszogattam, amikor Niall meg Zayn megjelent az ajtómban. Láttam őket, de nem vettem róluk tudomást, legalábbis feléjük ezt mutattam. Megindultak felém mire én hátra léptem. Azonnal megálltak és döbbent pillantást váltottak. Újra rám néztek, de még nem szólaltak meg. Közben a kiürült bögrémet letettem az éjjeli szekrényre.

Felültem az ablakpárkányra és kibámultam az üvegen az udvarra. Odakint esett és nagyon fújt a szél. Nem úgy tűnt, mintha csak egy futó nyári zápor lenne. Egyikük megköszörülte a torkát a hangra pedig feléjük billentettem a fejem.

‒        Szeretnénk bocsánatot kérni, amiért tegnap este olyan…

‒        Köcsögök voltatok? – pillantottam Zaynre ártatlanul.

‒        Az elkövetkezendő másfél hónap barátsága érdekében melegen ajánlom, hogy ne fejezd be…

‒        A mondataidat? – szakítottam ismét félbe. Tudtam, hogy most kell abbahagynom, mert már kezdett rajta látszódni, hogy mérges.

‒        Szóval – vette át szöszi – Sajnáljuk, ami tegnap este történt, elvetettük a sulykot – nézett rám és a szemében igazi megbánást láttam.

‒        Igen, szerintem is – értettem egyet velük.

‒        Továbbra is figyelni fogunk és ellenőrzünk, de nem leszünk ennyire durvák – emelte rám a tekintetét a másik fiú.

‒        Köszönöm – mondtam, mire a két srác bólintott azután elhagyták a szobámat.

Tudom, hogy nem kötelességük, amit tesznek, és tényleg nagyon jól esik, hogy vigyázni próbálnak rám, de nem tudják milyen evészavarosnak lenni. Igaz, az enyém nem olyan vészes, de a tegnapi húzásuk az majdnem felért egy megerőszakolással.

Emlékszem még arra az időszakra, amikor az anyám hozzákötözött a székhez és úgy nyomta le a torkomon az ételt. Nagyon rossz volt, mindig sírtam, de ez őt egy cseppet sem hatotta meg. Bár nem ért el vele sokat, mert a stressztől, ami ilyenkor ért, szinte mindig kihánytam, amit nagy nehezen sikerült leerőltetnie a gyomromba. Persze tudom, hogy csak azért tette, mert nem akart kórházban látni engem, de attól még rossz érzés volt.

A telefonom csörgése hozott vissza a valóságba. A hang után indultam, mert nem emlékeztem, hogy hova tettem. A fürdőben találtam meg a kijelzőre pillantva pedig nagy mosoly terült szét az arcomon.

‒        Szia, Macy! – szóltam bele és visszasétáltam a szobámba, majd felültem az ablakpárkányra.

‒        Szia, Cicalány! Mi volt pontosan tegnap este? – kérdezte gyorsan a lényegre térve.

‒        Hát, ahogy írtam is, végül elaludtál a kocsiban, és ráborultál Niallre – mondtam és közben nem tudtam visszafojtani a nevetésemet.

‒        Emily, ne már! – szólt rám barátnőm.

‒        De tényleg így volt – védekeztem – Amikor megérkeztünk fel akartalak ébreszteni, de ő azonnal felnyalábolt és kiszállt veled. Szóval utánatok mentem és ő bevitt a szobádba, aztán írtam pár sort és eljöttünk – magyaráztam.

‒        Értem, és nem mondtak rólam semmit? – érdeklődött.

‒        Nem, de nem is beszéltem velük.

‒        Történt valami?

‒        Semmi, csak tegnap este majdnem erőszakkal etettek meg – mondtam frusztráltan.

‒        Tessék?! – hitetlenkedett.

‒        Shane sok mindent elmondott nekik mielőtt hazament, és az evészavarra külön felhívta a figyelmüket, és miután vasárnap elájultam fokozottan figyelnek rám.

‒        Végül is, csak segíteni akarnak – világított rá a lényegre Macy.

‒        Tudom, de ez nem segítség – sóhajtottam fel.

‒        Beszéltél azóta velük? – kérdezte.

‒        Igen. Mielőtt hívtál Zayn és Niall bocsánatot kért – válaszoltam.

‒        Na, akkor ők is felfogták, hogy ez sok volt.

‒        Úgy tűnik, de azért még nem bízom el magam velük kapcsolatban.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Az eső – kis megszakításokkal – egész nap esett. Az esőcseppek monoton hullottak alá és némelyik koppant az ablakomon, majd versenyt futva lefolyt rajta egészen a párkányig.

Az ablakban ültem ahonnan kifelé bámultam az udvarra. Unatkoztam egyedül, pedig ez velem nem szokott előfordulni. Általában egész jól elfoglalom magam.

Halk kopogtatásra lettem figyelmes majd kinyílt az ajtó és Liam lépett be rajta. Leugrottam a párkányról és tettem pár bizonytalan lépést felé azután kérdőn pillantottam fel rá.

‒        Lemegyünk a fiúkkal filmet nézni, van kedved csatlakozni?

‒        Nincs – ráztam a fejemet. Bocs, de most nincs kedvem hozzátok.

‒        Biztos?

‒        Igen.

‒        Rendben. Ha meggondolnád magad, akkor tudod, hol találsz minket – bólintottam és kiment a szobából.

Felkutattam az egyik mappámat, amiből a felirkált idézeteket szedtem ki. Majd az ágy alól előhalásztam a dobozom és elkezdtem kiválogatni a benne lévő képeket. Ha hosszabb útra megyek, mindig viszem a dobozt is magammal, mert ezekben vannak az emlékeim. Ha hiányoznak a barátaim vagy a családom, akkor ezeket a fotókat nézegetem, amik csak az enyémek és viszonylag sok van belőlük. Sokáig néztem őket, mire kiválasztottam „néhányat”, amik vállalhatóak voltak és kimertem tenni a falamra. A keresgélés közepette megtaláltam az egyik kedvenc közös fotómat Macyvel, amit muszáj volt kitennem. 

Ollót ragadtam és az idézeteket próbáltam szépen kivágni. Volt köztük magyar is meg angol is vegyesen, néhány pedig mindkét nyelven meg volt. A dalszöveges mappámat is kikutattam és kettőt közülük kiválasztottam. Megkerestem a cellux ragasztómat ezzel pedig kezdetét vette a dekorálás. A laptopomon zenét kapcsoltam, amit jól felhangosítottam, hogy ezzel minden mást kizárjak.

Jó ideig el voltam foglalva a ragasztgatással és egy idő után már fárasztó is volt, de a végeredményért megérte.

Öt óra után lementem a konyhába, hogy igyak egy kicsit. Épp barack levet töltöttem magamnak, amikor meghallottam az ajtó csapódását. Kezemben a pohárral megfordultam és szembe találtam magam Harryvel meg Louis-val. Gyorsan beleittam a barack lébe, hogy semmit se kelljen mondanom.

‒        Emily – kezdte az idősebb fiú – Mi is szeretnénk bocsánatot…

‒        Hagyjuk ezt! – vágtam a szavába kicsit talán durván – Vacsorát fogtok készíteni?

‒        Igen – válaszolt Hazza.

‒        De, Emily én akkor is…

‒        Louis, hagyd abba! Megtörtént és kész, nem lehet változtatni rajta, most már nincs miről beszélni – néztem fel rá vállat vonva.

‒        Csak szeretném, ha elfogadnád a bocsánatkérésünket – magyarázta.

‒        Már elfogadtam és megbocsájtottam – mivel nincs más választásom.

‒        Megígérem neked, hogy többet ilyen nem lesz.

‒        Az jó lenne – válaszoltam kurtán.

‒        Megölelhetünk? Tudjuk, hogy azt szereted – mosolygott rám a göndör hajú fiú.

Sóhajtottam egy nagyot, amit ők igennek vettek és két oldalról átöleltek.

‒        Mi lesz a vacsi? – tereltem, majd gyorsan kibújtam a karjaik közül, mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni közöttük.

‒        Rántott hús, krumpli püré, meg amit akartok – válaszolta Lou.

‒        Segíthetek én is? – Épp elég volt ennyi egyedüllét a szobámban.

Harry szólásra nyitotta a száját, de a kék szemű srác megelőzte őt:

‒        Engedd meg neki, különben hisztizni fog – intézte szavait a göndörnek.

‒        Nem is szoktam hisztizni – szólaltam meg sértődötten.

‒        Bocsánat – mondta gúnyosan – Úgyis eléri, amit akar, mert nőből van – helyesbített, de ez még mindig hagyott némi kívánni valót maga után. 

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Álmomból hangos dörrenés ébresztett fel az éjszaka közepén. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát. Az ablakra néztem, villámlott egyet, aminek fénye beszűrődött a redőny rései között, majd jött a mennydörgés, mire összerezzentem. Tudom, hogy nagyon gáz, mert ennyi idősen már nem kellene, de félek a viharoktól. Visszafeküdtem és előkerestem a telefonom. Három óra ötvenkét percet mutatott.

A fülhallgatót bedugtam és a srácok Magic című dalát indítottam el. Minden lassú számot átugrottam és nagyon hangosan üvöltettem a zenét, de még így sem tudtam kizárni a vihar hangjait. Végső elkeseredésemben leállítottam a zenét.

Újabb dörgést hallottam majd elment az áram, így sötétség borult a szobára. Kisvártatva villámlott egyet, amely némi fényt szolgáltatott. Ahogy hozzászokott a szemem a sötétséghez megindultam az ajtóm felé és bizonytalan léptekkel elhagytam a szobámat. Hirtelen döntés volt, csak a lehető leghamarabb valakinek a közelében szerettem volna lenni. Lassan lenyomtam a kilincset azután átléptem a küszöböt.

~ Harry ~

A vihar miatt nem tudtam aludni. Ez volt az utolsó szabad éjszakánk erre ez történik. Az ajtóm nyitódására lettem figyelmes mire odakaptam a fejem. Egy apró alak állt előttem valami hálóing szerűségben. Egy újabb villámlás pár másodpercre megvilágította a szobát.

‒        Emily? – kérdeztem halkan. Neve hallatára közelebb sétált hozzám. – Valami baj van? – ültem fel összeráncolt homlokkal. Nemlegesen megrázta a fejét.

‒        Csak nem tudok aludni – motyogta az orra alatt.

Újabb dörgés rázta meg a házat és láttam, ahogy Em összerezzent. Fél a vihartól? Arrébb húztam a takarómat.

‒        Gyere ide! – mondtam és figyeltem, ahogy lassan megindul felém, majd bemászik mellém. Én is visszafeküdtem majd a plafont kezdtem nézni. Mondanom kéne valamit.

‒        Harry – kezdte halkan – Ez kettőnk között maradhatna? – fordult felém. Én is így tettem és a szemeibe néztem.

‒        Micsoda?

‒        Hogy itt töltöttem az éjszakát – pillantott oldalra.

‒        Persze – a mennydörgés hangja félbeszakított, mire Emily felém mozdult.

Meg akarom ölelni. Karjaimat óvatosan fontam köré és magam felé húztam.

‒        Mit csinálsz? – kérdezte ijedten.

‒        Nem egyértelmű, hát megölellek.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

‒        Shane… Shane… – Cicalány hangjára riadtam fel. A keze felém közeledett a lepedőn közben pedig beszélt. – Shane…

Megfogtam a kezét.

‒        Itt vagyok – mondtam halkan.

‒        Kérlek… kérlek, ígérd meg, hogy…

‒        Hogy? – Mi a fenét álmodik?

‒        Hogy bármi történik… a babát választod – Babát?

‒        Milyen babát?

‒        A kisbabámat… Shane, kérlek…

‒        Megígérem – feleltem és adtam egy puszit a kézfejére.

Mocorgott kicsit majd átfordult a másik oldalára. A plafont néztem és hallgattam egyenletessé váló szuszogását. Csend volt, a vihar abbamaradt. Em lélegzetvételein kívül mást nem is hallottam. Lehetséges lenne, hogy gyereke van?

~ Emily ~

Karokat éreztem magam körül. Kinyitottam a szemem de nem a szokásos látvány tárult elém. Mikor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok, felsikkantottam és ezzel egy időben fel is ültem.

‒        Te jó ég, mi a baj? – szólalt meg Harry. Úgy tűnt, már egy ideje fönt van.

‒        Hány óra? – fordultam felé. A telefonjáért nyúlt majd leolvasta az időt.

‒        Hét óra hat perc.

‒        Kérlek, nézd meg, hogy a többiek fent vannak-e – mondtam rá emelve tekintetem.

‒        Biztos, hogy még alszanak – vont vállat és visszafeküdt – Te is aludj vissza! – utasított.

Kimásztam az ágyból és kifelé indultam.

‒        Most hova mész? – fordult felém Hazza.

‒        A szobámba, és ne feledd, ez meg sem történt! – emlékeztettem arra, amit tegnap ígért.

Óvatosan lenyomtam a kilincset aztán szétnéztem a folyosón. Senkit sem láttam és semmit sem hallottam, így gyorsan visszasurrantam a saját helyemre. Bemásztam az ágyamba és próbáltam aludni még egy kicsit mielőtt felhozzák a reggelimet. Mióta Shane elment szinte minden reggel a szobámba hozzák nekem.

Kilenc óra után ébredtem fel, akkor már a kakaóm ott várt az éjjeli szekrényemen. Ahogy elvettem leesett onnan egy fehér papír fecni, lehajoltam érte.

„Nem ébresztettünk fel, mert nagyon aludtál. Este majd találkozunk.

U.I.: Melegítsd meg a kakaót! : ) Liam”

Ez állt rajta. Elmosolyodtam, lesétáltam a konyhába, hogy eleget tegyek a kérésnek.

A délelőtt egyedül nagyon unalmasan telt. Alig vártam, hogy Paul meg Zayn értem jöjjenek és mehessünk végre próbálni.

Bent voltam a teremben és a CD lejátszóval babráltam, amikor megjelent mögöttem a barna szemű fiú.

‒        Készen vagyok, kezdhetjük – mondta majd rám mosolygott.

‒        Szuper. Akkor gyorsan átvesszük az emeléseket és utána folytatjuk ott, ahol egy hete abbahagytuk – tájékoztattam felé sétálva.

‒        Sorban fogunk haladni?

‒        Igen.

Az első emelés tulajdonképpen az, amikor a színpad felső részéről – ezt zsámolyokkal reprezentáljuk – háttal rádőlők Zaynre, aki a lenti részen áll. Ez szépen ment eddig is és most sem volt gond vele. A következő elem viszont okozott némi problémát.

‒        Oké, akkor háromra. Egy, kettő, három!

Ő felemelt és elkezdett forgatni, valami viszont rosszul sült el, mert mindketten a padlón kötöttünk ki.

‒        Au! Vedd el a lábad! – kiabáltam, mire óvatosan leszállt rólam. Sikerült beletérdelnie a hasamba.

‒        Bocsánat – állt fel – Jól vagy? – guggolt le hozzám.

‒        Igen, de tartsunk egy kis szünetet – mondtam nehezen.

Segített felállni majd kisétáltam az öltözőbe. Megtapogattam magam és a bal oldalamhoz érve felszisszentem. Azt hiszem, ezt holnap is érezni fogom. Visszamentem a terembe.

‒        Jól vagy? – kérdezte meg ismét, bűnbánó arccal.

‒        Túlélem – mosolyogtam rá erőltetetten – Gyere, folytassuk!

A kis esésünket leszámítva semmi más nem történt a próbán. Mire visszaértünk már a többi fiú otthon volt. Mindenki elfoglalta magát valamivel. Liam meg Niall vacsorát készített, míg Harry és Louis videojátékoztak. Ennek örültem, mert a tegnapi éjszaka óta kellemetlenül érzem magam a közelében. Zayn felment a szobájába, és amikor a saját helyemre tartottam hangokat hallottam kiszűrődni tőle. Azt hiszem, telefonon beszélt valakivel. Később az este folyamán még bejött hozzám megnézni, hogy vagyok és beszélgettünk is egy kicsit.