Sziasztok!
A hét közepe van, ami azt jelenti, hogy meghoztam a történet folytatását. Ezt a részt elég nehéz volt számomra megírni, mert meg kellett bántanom benne valakit, akit nagyon szeretek. Várom a véleményeteket a történettel kapcsolatban - iratkozzatok fel, pipáljatok vagy kommenteljetek - ne féljetek megosztani velem, mit gondoltok. Jó szórakozást a részhez! :)
Puszi: Emily
~ Emily ~
Niall-lel
befelé tartottunk a közös próbánkra. A teremben elváltunk egymástól és az
öltözőkbe mentünk. Mikor visszaértem, szöszi már ott volt teljes harci díszben.
Elindítottam a magnót és hozzá sétáltam.
‒
Cicalány – kezdte – Már kérdezni akartam ezt tőled, az én táncomban miért nincs egy emelés
sem? – elmosolyodtam. Most először
szólított így.
‒
Amikor a koreográfián
gondolkodtam, neked is szerettem volna emelést tenni bele, de aztán eszembe
jutott, hogy gond van a térdeiddel. Így inkább kihagytam belőle – magyaráztam, mire csak
bólintott – Viszont helyette szereztem
neked csinos kis táncos lányokat.
‒
Táncos lányokat? – kérdezett vissza meglepetten.
‒
Igen. Nem említettem? – ráncoltam össze a homlokomat. Elfelejtettem volna?
‒
Nem – ráta a fejét Niall.
‒
Hmm, pedig biztos voltam benne.
Na, mindegy, akkor most mondom: A te táncodhoz csatlakoznak még más lányok is.
Ők majd két hét múlva jönnek először a közös próbánkra – tudattam vele.
‒
És ők akkor kezdik csak el
tanulni?
‒
Nem, addigra már tudni fogják – mosolyogtam rá – De az még messze van, most koncentráljunk a
jelenre. Vágd magad légy szíves a kezdő pozícióba! – utasítottam.
Manó
lefeküdt a földre, míg én hátrébb sétáltam, majd beszámoltam és a tánc
legelejét átvettük párszor. Utána a mai napra szánt új lépéseket kezdtem el
tanítani neki.
‒
Majd elfelejtettem! – kiáltottam és kimentem az
öltözőbe.
Felkaptam
a keresett tárgyat, azután visszasiettem Niallhez. A fejébe nyomtam a cowboy
kalapot.
‒
Csak hogy szokd a kiegészítőket – mosolyogtam rá, amit gyorsan
viszonzott.
A tánc végére hamar kiderült,
hogy a kalapot mégiscsak hanyagolnunk kell, mert egyfolytában leesett a
fejéről.
A
próba végeztével kisétáltunk a nagy épületből, és én egyből a kocsihoz
indultam, de manó hangja megakadályozott abban, hogy elérjem a célomat.
‒
Ömm, Cicalány lenne kedved
fagyizni? – Ahhoz képest, hogy reggel esett, most nagyon
szépen sütött a Nap és viszonylag meleg is volt.
‒
Miért ne – válaszoltam, majd vártam, hogy
meginduljon, ezzel megmutatva merre kell menni.
Egy
körülbelül nyolcpercnyire lévő fagylaltozóhoz sétáltunk, ahol elég sokan
álltak. Mikor végre mi is sorra kerültünk, kikértük a hideg finomságot. Nialler
zöld almát, puncsot meg csokit kért, míg én csokis kekszet és karamellát.
Egy
viszonylag félreeső padra ültünk le, ahol elnyaltuk az édességet. Az utcán
járókelő embereket figyeltem, amikor szöszi megköszörülte a torkát. Rá emeltem
a tekintetemet.
‒
Emily, szeretnék mondani neked
valamit.
Na, mi az, semmi Cicalány? Hangja kicsit ideges volt és
kezdett felszült lenni körülöttünk a légkör.
‒
Tessék, hallgatlak – biztosítottam és belenéztem
kék szemeibe. Elkapta a tekintetét.
‒
É-én… én csak azt szeretném…
‒
Nézd, az ott Niall! – jött oda hozzánk két csaj.
Az
egyiknek leengedett fekete haja volt, a másiknak pedig copfba kötve állt a
barna hajzuhataga. A fiú gondterhelten pillantott rájuk, majd rám nézett végül
újra a két lányra.
‒
Sziasztok! – mondta kedvesen és villantott
egy szép mosolyt.
‒
Ő a barátnőd? – mutatott rám a fekete hajú
csaj.
‒
Nem – tiltakoztam – Én Emily vagyok a srácok tánctanára, talán
már hallottatok rólam.
‒
Ja! Már emlékszem, a legutóbbi
interjúban a fiúk beszéltek rólad
– mondta a másik lány, akinek copfba volt kötve a haja.
‒
Mesélj, kérlek, tánc ügyileg
milyenek a fiúk?
– fordult felém mindkettő.
‒
A
hónap vége felé lesz majd interjú
Emilyvel, akkor fog ezekről a dolgokról beszélni – szólt közbe Nialler.
‒
Ó, értem. Csinálhatunk közös
képet? –
kérdezte a fekete hajú.
‒
Hát persze! – mondta lelkesen.
Segédkeztem
a fotók elkészítésében, majd a két lány tovább állt. Közvetlenül ezután Niall
hirtelen felugrott és visszaindult.
‒
Várj, azt mondtad, beszélni
akarsz valamiről
– követtem őt.
‒
Igen – helyeselt vontatottan, de nem
állt meg – Azt hiszem, érzek valamit irántad – mondta halkan.
‒
Tessék? – álltam meg az autója előtt, és
hitetlenkedve néztem rá.
Teljesen
összezavarodtam. Ő megfogta a kezem.
‒
Jól hallottad, azt hiszem, érzek
valamit irántad
– baba kék szemeiből sütött a reménykedés – Mondj valamit, kérlek! – szorított meg a kezemet.
‒
É-én… én… Jézusom! – húztam el a kezemet és kettőt
hátra léptem – Niall én… én… –
makogtam összevissza. Bárcsak megnyílna
alattam a föld!
‒
Emily – szólított meg szomorúan és
közelebb lépett hozzám, mire hátrálni kezdtem.
Összeszedtem
a gondolataimat és végre a hangomat is megtaláltam:
‒
Nézd, először is én nem szoktam
keverni a munkámat a magánéletemmel. Másodszor pedig őszinte leszek hozzád, még
akkor is, ha ezzel megbántalak. Nagyon kedves vagy és aranyos is, de én nem
érzek így irántad, sajnálom
– míg beszéltem nem mertem a szemeibe nézni, képtelen lettem volna rá.
‒
Szóval, nem szeretsz? – kérdezte összetörten.
‒
De szeretlek, csak nem úgy, ahogy
azt te akarod. Nagyon sajnálom, ha félreérthető jeleket küldtem, esküszöm, hogy
nem volt szándékos
– Gondoltam vissza az elmúlt fél hónap
történéseire.
Csend
állt be közénk, nagyon kínos csend. Borzalmasan
rosszul éreztem magam azért, amit mondtam neki, de inkább az igazsággal bántom
meg, minthogy egy hazugsággal bizonytalan időre boldoggá tegyem.
Felnéztem
rá, arcáról sütött a szomorúság. Szörnyű
ember vagyok. A tudat, hogy ez miattam volt, nem tett jót a gyomromnak. Úgy
éreztem mindjárt hányni fogok. Most rajtam volt a sor, hogy könyörögjek:
‒
Niall, kérlek, mondj valamit! – kértem kétségbeesve.
Szólásra
nyitotta a száját, mire éles dudaszó hasított a levegőbe a közvetlen
közelünkből. Mindketten odakaptuk a fejünket. Paul szállt ki a kocsiból és
idegesen közeledett felénk.
‒
De jó, hogy végre megvagytok! – kezdte – Nektek minek van telefonotok, ha nem veszitek fel? – nézett
megrovóan ránk.
‒
Bocsánat, én fenn hagytam a
szobámban –
kezdtem szabadkozásba.
‒
A kocsiban van – bökte ki szöszi.
‒
Miért kerestél minket? – kérdeztem felé fordulva.
‒
Niall azonnal menj vissza a
többiekhez! –
hagyta figyelmen kívül a kérdésemet, és az említettre nézett – Te pedig gyere velem, hazaviszlek.
Köszönöm Paul, most megmentettél
egy nagyon kínos autókázástól.
Manó ránk se nézett, csak szó nélkül beszállt az autójába és elhajtott.
‒
Valami baj történt? – kérdeztem, miközben beültem a
kocsiba.
‒
Nem, csak kábé már több mint fél
órája a próbán kéne lennie, most tulajdonképpen, miatta áll az egész, mert
mindenki rá vár. Ez egy felelősségekkel járó munka, ha nem csinálja a dolgát,
fennakadás van –
magyarázta.
‒
Nem az ő hibája – bukott ki belőlem – Én tartottam tovább a próbánkat, úgy tudtam
nem kell visszamennie – védtem őt.
‒
Igen, úgy volt, de megváltozott a
terv, amiről tudtatok volna, ha valamelyikőtök hajlandó felvenni a telefonját – mondta szárazon.
‒
Bocsánat – hajtottam le a fejem
bűnbánóan.
~ * ~ * ~ * ~ *
~
A szobámban voltam, amikor
kopogtatásra lettem figyelmes, majd az illető benyitott, mert nem adtam
semmiféle választ. Gyorsan letöröltem az arcomon végig folyó könnycseppet, aztán
leugrottam az ablakpárkányról. Tudtam,
hogy Zayn látta az előbbi kézmozdulatomat és azt is, hogy rá fog kérdezni.
‒
Emily, minden rendben van? Mióta hazajöttünk elég furán viselkedsz.
‒
Nagyon lebaszták Niallt? – hagytam figyelmen kívül a
kérdését.
‒
Nem, miért?
‒
Mert nem csak az ő hibája volt.
Én tartottam tovább a próbát.
‒
Értem, de ugye nem csak ennyi az
egész? – jött
közelebb hozzám. Átlát rajtam, ez olyan
frusztráló.
‒
Ömm, én nem tudom, hogy
elmondhatom-e ezt neked
– hajtottam le a fejem, így a hajam az arcomba hullott.
‒
Niről van szó? – kérdezte egyből.
‒
Mi?! – kaptam fel hirtelen a fejem,
ezzel elárulva magamat.
‒
Szóval igen – mosolygott rám. Furán
méregettem őt. Mégis honnan tudja?
‒
Ő sem úgy viselkedik, ahogy
szokott, nem volt nehéz kitalálni
– válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
‒
Értem – mondtam halkan.
‒
Elmeséled, mi történt? – noszogatott.
‒
Ő mondott neked valamit? – hagytam figyelmen kívül a
kérdését megint.
‒
Nem, pedig, mindannyian
rákérdeztünk.
‒
Üljünk le! – böktem az ágyam felé.
Kényelmesen
elhelyezkedtünk rajta egymással szemben. Zayn kisöpört egy kósza hajtincset az
arcomból.
‒
Akkor hát?
‒
Ma a próba után azt mondta nekem,
hogy érez irántam valamit
– vágtam a közepébe – Én pedig
visszautasítottam őt – mondtam halkan és egy könnycsepp gurult végig az
arcomon.
‒
Most miért sírsz?
‒
Mert megbántottam őt. Én rajongó
vagyok, nekem az lenne a dolgom, hogy szeressem őt, nem pedig az, hogy
fájdalmat okozzak neki.
‒
Miért mondtál nemet?
‒
Mert én nem érzek úgy, ahogy ő és
nem áll szándékomban játszani vele
– néztem fel barna szemeibe.
‒
Azt tetted, ami helyes – biztosított.
‒
Akkor miért nem érzem annak?
‒
Mert szereted őt, csak nem
szerelemből és ez most fáj neked, mint ahogy neki is. De hidd el, meg fogja még
köszönni, hogy őszinte voltál vele és inkább ezzel bántottad, mint egy
hazugsággal.
‒
Remélem, hogy igazad lesz.
‒
Hé! – fogta meg a kezem – Túl fogja tenni magát ezen.
‒
És ehhez mennyi idő kell?
‒
Niallnek nem sok, meglátod, pár
nap és olyan lesz, mint régen.
‒
De ez biztos, hogy kihatással
lesz a velem való kapcsolatára.
‒
Nem, nem lesz, ha sikerül tovább
lépnie, minden visszatér a régi kerékvágásba. És ne félj, beszélni fogok vele – ígérte.
Kopogtatás
zavart meg minket, majd Harry lépett be az ajtómon:
‒
Cicalány, gyere… – kettőnkre pillantott aztán le
a kezünkre – Ó, megzavartam valamit?
– kérdezte, mire elhúztuk egymástól a kezeinket.
Valami
megmagyarázhatatlan villanás suhant át a szemén.
‒
Nem, csak beszélgettünk – mosolyogtam rá, mire vonakodva
bólintott egyet.
~ * ~ * ~ * ~ *
~
A
két próba közti két órás szünetünket a városban ütöttük el Liammel. Mivel
mindketten éhesek voltunk, először megebédeltünk a McDonald’s-ban. Utána pedig céltalanul sétálni kezdtünk,
vagyis csak én hittem azt, hogy nem volt úti célunk. Ugyanis a barna szemű
fiú hirtelen megállt egy nagy szürke épület előtt és hosszasan nézte. Mellé
sétáltam és én is végigjártattam tekintetemet az építményen. London Contemporary Dance School
hirdette a felirat. Danielle?
‒
Liam, miért álltunk meg? – emeltem rá a tekintetemet
kíváncsian.
‒
Itt dolgozik Dani – motyogta. Felcsillant a
szemem.
‒
Most is itt van? – kérdeztem azonnal.
‒
Igen.
‒
Akkor bemész hozzá?
‒
Hát…
‒
Menj be, kérlek! Addig én benézek
oda – mutattam
az egyik ruházati cikkeket árusító boltra.
‒
Biztos? – pillantott le rám kétkedve.
‒
Igen.
‒
Bármit vehetsz, kifizetem neked.
‒
Liam! – néztem rá csúnyán.
‒
Bocsánat – mondta szórakozottan aztán megindult
felfelé a lépcsőn.
Bementem
a ruhaboltba és a fehér neműk felé vettem az irányt. Miután tüzetesen átnéztem
a tangákat, a ruhákhoz sétáltam, mert egy feltűnő narancssárga színű
felkeltette a figyelmemet. Beledobtam a kosaramba és az egyik üres
próbafülkéhez mentem. Felhúzva már nem tetszett annyira, túl mély volt a
dekoltázsa valamint nagyon kilátszottak belőle a combjaim. Visszaöltöztem és
csalódottan a helyére akasztottam a ruhát. Levettem egy hosszabb testhez simuló
csipkézett fekete darabot. Ezt is felpróbáltam és elégedetten néztem végig
magamon a tükörben. Ez kell nekem!
Épp
a felsőmet húztam vissza, amikor elkezdett csörögni a telefonom. A kijelzőre
pillantva Liam fényképét láttam villogni. Rámentem a fogadásra és a fülemhez
emeltem.
‒
Szia!
‒
Szia, merre vagy?
‒
Még bent, két perc és megyek – tájékoztattam.
‒
Oké – mondta és bontotta a vonalat. Ez gyors volt.
Kifizettem
a ruhát azután a boltból kilépve bemértem Lit, aki nem volt egyedül.
Odasétáltam hozzájuk, mire a barna hajú fiú előre lépett.
‒
Em, ő a barátnőm Danielle Peazer.
Dani, ő a tánctanárunk Emily Moore
– mutatott be minket egymásnak.
‒
Nagyon örülök, hogy végre
találkozunk –
nyújtottam a kezemet, amit mosolyogva elfogadott.
‒
Én is, már hallottam rólad egy s
mást – mondta,
majd a táskájából előhúzott egy mappát – Hoztam
neked valamit – szedett ki egy papírlapot belőle. Azonnal felismertem, mi
az. A lányoknak előzetesen eljuttatott aláírandó lap.
‒
Köszönöm – vettem el tőle – Minden érthető volt?
‒
Igen.
‒
Liam mondta, hogy ez…
‒
Igen, elmagyarázta – szakított félbe kedvesen
mosolyogva.
Váratlanul
megcsörrent Li telefonja, ezért félre vonult tőlünk.
‒
Na, mit kell a mackómnak
kifizetnie? –
bökött a kezemen lógó szatyorra.
‒
Semmit, természetesen nem hagyom,
hogy odaadja az árát. Amúgy, egy fekete csipkeruhát vettem – mondtam és szétnyitottam a
szatyrot, hogy bele tudjon nézni.
‒
Nagyon szép – dicsérte őszinte csillogással
a szemében. Végszóra Liam is csatlakozott hozzánk.
‒
Gyere Cicalány, mennünk kell, a
többiek már várnak minket
– mondta majd Danielle-hez lépett és megcsókolta.
A
próbaterem felé sétáltunk, amikor a barna szemű fiú váratlanul előre sietett és
belesett az ajtón. Visszafordult felém, majd mutatta, hogy menjek előre. Mi folyik itt? Félve sétáltam be a
terembe. A szemem elé táruló látványtól egy pillanatra lefagytam. A helyiség
közepén egy nagy létra állt, aminek a tetején Harry ült a kezében egy hatalmas
fehér plüss macival.
‒
Arra gondoltunk, ha már nem tudsz
egyedül aludni, akkor szerzünk neked valakit – mondta göndörke. Ez pont olyan, mint ami otthon van. Elhozatták nekem?
Elindultam
a létra aljához és felmásztam Hazzához a tériszonyom ellenére is.
‒
Honnan tudtátok? – kérdeztem tőle, miközben
jobban szemügyre vettem a játékot.
‒
Micsodát? – értetlenkedett Louis.
‒
Hát, hogy van egy ilyenem, talán
Shane mondta el?
‒
Van már egy? – visszhangzott Zayn kérdése a
teremben.
‒
Igen, de ez az, vagy nem? – néztem le zavarodottan rá.
‒
Nem – mondta Harry – Ezt mi szereztük neked.
‒
Ó, akkor az apától kapott
macimnak lesz egy barátnője
– mosolyodtam el. Tizenhárom évesen
kaptam tőle és azt mondta, hogy ezzel alhatok, de fiúkkal nem.
‒
Gyertek le, és kezdjünk próbálni! – szólalt meg Liam.
Lemásztunk,
majd a göndör hajú fiú a kezembe nyomta a plüsst.
‒
Köszönöm szépen, ez nagyon édes
volt tőletek –
vezettem végig a tekintetemet a társaságon.
‒
Szívesen – válaszolták kórusban kivéve
Niallt. Ezt egy szomorú pillantással nyugtáztam, ami nem kerülte el a fekete
hajú fiú figyelmét. Lehet, hogy még nem
volt alkalma beszélni vele?
‒
Amúgy, miért kellett a létra?
‒
Fel akartuk lógatni neked, de
Harry még arról sem érte el a plafont
– magyarázta Louis.
Felnéztem,
a mennyezet tényleg nagyon magasan volt, mintha olimpiai rúdugróknak tervezték
volna ezt a termet.
Zayn,
Hazza meg Li közös erővel az egyik sarokba száműzte a létrát, majd mindannyian
megindultunk átöltözni. Mikor visszaértem, betettem a
CD-t és rögtön el is indítottam. Pár perc múlva a fiúk is megjelentek és
felsorakoztak előttem.
‒
Akkor hajrá, kezdjünk neki!
Imádtam és brühü Ni miatt! :) :(
VálaszTörlésÖrülök, hogy így érzel, és nekem is fájt ezt tenni Niall-lel, de muszáj volt. Köszönöm, hogy írtál :)
TörlésEmily