32.rész - Időre van szükségem

Sziasztok!

Köszönöm szépen az egy új feliratkozót és az előző részhez érkezett sok megjelenítést. Egyébként írni is szabad, nem eszek meg senkit :) Ma szerda van, de nekem ez nem egy átlagos nap, mert ma van a szülinapom. Ez okból most két ajándékot is kaptok tőlem. Az egyik az új rész ide, a másik pedig egy új történet a másik blogomra. Akinek van kedve nézzen be oda is. Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~  

Az ébresztő hangjára ébredtem. Lassan felültem és előre bámulva próbáltam magamhoz térni. Fura volt egy hotelszobában ébredni. Kimentem az erkélyre és megtámaszkodtam a korlátnál. Gyönyörű idő volt ennek köszönhetően tökéletesen láttam a Big Ben-t. Honnan a francból tudhatta?

Visszaemlékezés

Valaki türelmetlenül kopogtatott az ajtómon, jóval tizenegy után. Kifújtam az orrom és megtöröltem a szemeimet, bár tudtam, hogy semmit sem ér.

‒        Én nem rendeltem szobaszervizt – morogtam, miközben kinyitottam az ajtót. Ledöbbentem a látványtól, ami a szemem elé tárult. Harry állt az ajtóban.

‒        Te meg mit keresel itt? – motyogtam.

‒        Téged. Van fogalmad arról, hogy hány olyan hotel van, amiből látni a Big Ben-t? – felhúztam a szemöldököm.

‒        Nem, de nem is nagyon érdekel – vontam vállat és elkezdtem becsukni az ajtót.

‒        Emily várj! Kérlek, hallgass meg! – a lábával megállította a nyílászárót.

‒        Úgy, ahogy te is? – néztem rá csúnyán.

‒        Tudom és sajnálom – nyúlt a kezem felé – De huszonhat hotelben voltam eddig, talán megérdemlem, hogy meghallgass – megszorította a kezem. Pár pillanatig zöld íriszeibe bámultam, majd megráztam a fejem.

‒        Nem érdekel, mit akarsz – elvettem a kezem és megpróbáltam becsukni az ajtót, de Harry lába miatt nem ment.

‒        Cica, kérlek! – könyörgött.

‒        Nem. Elmész magadtól vagy felhívjam a biztonsági őrt? – szomorú pillantást küldött felém, majd lassan hátra lépett.

Becsuktam az ajtót, megfordultam és háttal neki dőltem. Lecsúsztam a mentén, és ahogy földet értem felhúztam a lábaimat. Hogy a francba fogom ezt elmagyarázni neki? Ültem még ott egy darabig a földön, de sírni már nem tudtam, elapadtak a könnyeim. Felálltam, azután bemásztam az ágyba. Épp elhelyezkedtem, mikor valami beleállt a hátamba. Kiszedtem magam alól a telefonom és bekapcsoltam. Beírtam a számokat, és ahogy a készülék magához tért, kilenc nem fogadott hívást, meg hat üzenetet jelzett. Végig futottam rajtuk. Mindenki írt, Harryt kivéve. Gondolom, ő személyesen akart beszélni velem.

„Senki sem ér annyit, hogy bántsd magad miatta. Szóval, kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget! Szeretlek Cicalány. Shane xxx”

Fura, de eszembe se jutott, ilyesmit tenni.

Visszaemlékezés vége

A második ébresztés hozott vissza a valóságba. Bementem az erkélyről, azután megmosakodtam és felöltöztem. A cuccaimat gyorsan összepakoltam, ezután elhagytam a szobát. Rendeztem a számlát és kiléptem a hotelból a gyönyörű napsütésbe. A túloldalon láttam egy pékséget, így arra vettem az irányt. Ott megvettem a reggelimet, amit végül egy padon ülve fogyasztottam el. Ezután taxit fogtam és a próbára vitettem magam. Amikor megérkeztem az épülethez, nem láttam kint Liamet. Bementem és miután üdvözöltem a recepciós srácot, a fiú után érdeklődtem. Azt mondta, már bent van, ezért sietősebbre vettem lépteimet a terem felé. Berontottam és megpillantottam Liamet egy zsámolyon ülve.

‒        Szia, bocs, hogy késtem.

‒        Szia! Nem késtél, én jöttem hamarabb – mosolygott rám. Bólintottam, azután felvettem a földről a tatyómat.

‒        Köszi, hogy elhoztad a cuccomat – mondtam, miközben megindultam az öltözőbe.

‒        Emily várj!

‒        Kérlek, Liam nem akarok róla beszélni! – fordultam meg.

‒        Nem azt akartam. Vettem neked reggelit – nyújtott felém egy zacskó pogácsát.

‒        Ó – bukott ki belőlem – Köszönöm, de már túl vagyok rajta – Édes, hogy gondolt rám.

‒        Azért még elfogadhatod – zavartan néztem rá, majd bólintottam és elvettem a papírzacskót. Mire átöltöztem, a stáb is megérkezett és kezdetét vette a faggatózás.

A két próba közötti időt a városban ütöttük el. Beültünk egy pizzériába. Amíg ott ettünk, Li próbált beszélgetésbe elegyedni velem.

‒        Rendben vagy? – kérdezte aggódva.

‒        Igen – válaszoltam és beleharaptam a sajtos pizzámba. A barna hajú fiú feszengett egy kicsit majd kibökte:

‒        Megmutatnád a kezeidet?

‒        Miért? – ráncoltam össze a homlokomat.

‒        Csak kérlek, mutasd meg! – utasított.

‒        Nem bántom magam – jelentettem ki – Szóval, feleslegesek voltak azok az üzenetek. Ennél azért több eszem van.

‒        Tudom, de úgy gondoltuk, eléggé el vagy keseredve, így nem voltunk biztosak benne, hogy tudsz-e józanul gondolkozni – magyarázta és közben még mindig arra várt, hogy láthassa a kezeimet.

Kelletlenül feltűrtem a kiskabátom ujját, és a tenyereimet felfelé fordítva az asztalra tettem a kezeimet. Liamből egy megnyugvó sóhaj tört fel.

‒        Látod? Megmondtam – húztam le a ruhám ujjait. A fiú bólintott, majd szólásra nyitotta a száját:

‒        Nem tudom, mi történt veled, de legalább Harrynek elmondhatnád. Megbízhatnál benne.

‒        Jól értem, hogy most hirtelen támogatod a kapcsolatunkat? – húztam fel a szemöldököm.

‒        Nézd, sajnálom. Csak arra tudtam gondolni, mi lesz a műsorral, ha összekaptok valamin. Önző voltam, sajnálom. Louis-val is beszéltem és kiállunk mellettetek. Mindketten bocsánatot kérünk.

‒        Köszönöm. Ez sokat jelent, de nem biztos, hogy lesz mi mellett kiállnotok – sóhajtottam fel.

‒        Ennyire rossz ez a dolog?

‒        Nem. Itt csak az a kérdés, hogy Harry hajlandó-e szemet hunyni afelett, hogy ezt soha sem szerettem volna elmondani neki. Így nem is tudom, hogyan mondjam el neki.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Mikor visszaértünk Liammel, a srácok még sehol sem voltak. A stáb nem tudott jönni, aminek nem kifejezetten örültem, de nem tudtam, mit tenni ellene. Gyorsan átöltöztem és mikor visszaértem, éppen akkor érkeztek meg a többiek. Üdvözöltem őket, mintha mi sem történt volna. Nagyjából tíz perccel később felsorakoztak előttem.

‒        Nyújtsatok egy kicsit, aztán eltáncoljuk azt, amit már tudtok – szólaltam meg és zenét kapcsoltam nekik. Én is csináltam pár nyújtó mozdulatot, míg figyeltem, hogyan melegítenek be.

‒        Srácok, miben maradtunk, kik csinálják a cigánykereket? – pillantottam feléjük.

‒        Liam, Harry meg én – válaszolt Louis.

‒        Oké, ki az, aki tud spárgát csinálni?

‒        Én – tette fel a kezét Li. Kevés.

‒        Erre mindjárt visszatérünk, de most lássam, ami eddig megy! Kétszer táncoljátok el, az elsőbe én most nem szállok be, csak nézem, hogyan csináljátok – magyaráztam – Akkor, egy, kettő, három! – elindítottam a zenét.

A szám felénél elbizonytalanodtak, ezért eléjük álltam és csinálni kezdtem a mozdulatokat. Így már be tudták fejezni a táncot.

‒        Niall, próbálj meg egy kis életkedvet belevinni! Harry, túl közel állsz Zaynhez, így meg fogjátok ütni egymást. Még egyszer elölről az egészet, de most már én is jövök – beszámoltam és újra indítottam a zenét.

Figyeltem, mikor kell nekem is belépnem. Megcsinálták a BSE táncot, ezután elsétáltam előttük. Louis a karomnál fogva visszarántott, aztán mutatott néhány lépést, próbált lenyűgözni. Innentől kezdve a srácok lökdösték egymást és igyekeztek megnyerni maguknak. Igen tudom, de öt fiú, meg egy lány felállásból nagyon mást nem lehet kihozni. Mindegyikük közeledését hárítottam, viszont ettől függetlenül beálltam a kiscsapatukba táncolni. Az evezős mozdulat után két forgás következett balra, majd a One thing-ből ismert lépegetés jött, és már csak a befejezés volt hátra, amit még nem tanultak meg.

‒        Arra gondoltam, hogy innen jönnének a cigánykerekek meg a kézenállások – magyaráztam – Liam, közvetlenül a cigánykerékből meg tudod csinálni a spárgát? – kérdőn pillantottam az említett fiú felé.

‒        Igen, meg – válaszolta, és bizonyításként be is mutatta.

‒        Szuper. Úgy kellene csinálnunk, hogy először is egy kicsit átrendezzük a sorrendet. Niall és Harry, ti maradtok a helyeteken. Én jövök Harry mellé, a többiek pedig Liam, Zayn és Louis sorrendben állnak fel. Ezután jön mindenkinek a már megbeszélt mozdulat, amit Liam, meg én spárgában fejezünk be.

‒        Ó, már értem! Azt akarod, hogy az egymás mellett lévők ne ugyanazt csinálják – szólalt meg Lou.

‒        Pontosan. Szétszedhettem volna úgyis, hogy az egyik oldal cigánykerekezik, a másik pedig kézen áll, de szerintem ez így jobban fog kinézni.

‒        És utána mi jön? – kérdezte Niall.

‒        Mi lent maradunk, ti meg mellénk vagy mögénk, ahogy éppen sikerül, beálltok a leglazább pózba, amit csak fel tudtok venni. És ez lenne a tánc vége.

‒        Nehéz elképzelni – motyogta Hazza. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

‒        Megvalósítani könnyebb lesz – válaszoltam – Csináljuk is, látni szeretném egyben az egészet!

A próba után felmentem a szobámba és filmet kapcsoltam. A Step up-ot indítottam el. Kábé fél órája ment, amikor valaki kopogott az ajtómon. Megállítottam a filmet, azután legurultam az ágyról. Kinyitottam az ajtót és szembe találtam magam Zaynnel.

‒        Igen?

‒        Nem sokára kész a kaja – bólintottam – Van kedved beszélgetni?

‒        Ne haragudj Zayn, de nincs – néztem fel rá.

‒        Rendben, ha mégis, akkor tudod, hol találsz – mosolygott rám.

Bólintottam, majd visszatértem a filmemhez. Vacsora után nem sokkal Louis is bejött hozzám.

‒        Cicalány, holnap fotózásunk lesz. Lenne kedved eljönni velünk? – úgy nézett rám, hogy nem tudtam mást mondani rá:

‒        Igen.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Pocsékul aludtam. Reggel Niall ébresztett fel, amikor felhozta a reggelimet. Jéghideg vízzel mosakodtam meg, amitől valamennyire magamhoz tértem. Átfésültem a hajamat, azután felöltöztem. Magamhoz vettem a táskámat és lementem a fiúkhoz az ebédlőbe. Negyedóra múlva sikerült is elindulnunk a fotózásra. Egy három emeletes sárga épületben volt a fotózás. Amíg átöltöztek és Lou megcsinálta a hajukat, meg nyomott egy kis púdert rájuk, Lux-val játszottam. Most nem volt olyan távolságtartó velem, mint a múltkor.

A fotózás koncepciója az volt, hogy mindannyian kaptak egy-egy szál vörös rózsát és azzal kellett pózolniuk.

Először külön-külön fotózták őket, amik elég jól sikerültek. Leszámítva azokat, amiken ették a virágot, mert azok nekem nem tetszettek, túl furák voltak. Épp Harryt fotózták, amikor Zayn odajött hozzám.

‒        Van kedved kijönni velünk a tetőre? – kérdezte. Sejtettem, hogy a velünk Louis-ra utal, aki épp akkor lépett ki az ajtón.

‒        Igen – bólintottam megerősítésképpen, majd elhagytuk a helyiséget.

Kisétáltunk a tetőre, a két fiú pedig arrébb állt rágyújtani. Én felültem a lépcsőre, ami egy kis épület tetejére vezetett. A szél lágyan lengedezett, ez által összekócolta a kiengedett hajamat. A srácok beszélgettek valamiről, de túl messze voltak ahhoz, hogy halljam, miről folyik a szó. Párszor rám pillantottak, amiből arra következtettem, én vagyok a téma.

‒        Nyugodtan mondhatjátok úgyis, hogy én is halljam – kiabáltam nekik. Megfordultak, elnyomták a cigit, aztán hozzám sétáltak.

‒        Azt próbáljuk kitalálni, hogyan segítsünk nektek – mondta Zayn. Jól gondoltam. Beállt pár percnyi csend, amit én törtem meg:

‒        Nem tudtok – sóhajtottam lemondón.

‒        Miért nem? – méregetett Louis.

‒        Abban nem tudtok segíteni, hogy összeszedjem a bátorságom.

Hirtelen kinyílt az ajtó és Haz jött ki rajta, virággal a kezében.

‒        Zayn, te jössz – mondta, az említett pedig Lou társaságában távozott.

Ketten maradtunk. Most mi lesz? Harry tett pár bizonytalan lépést felém, majd a rózsát letette mellém a lépcsőre. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, de egyikünk sem szólalt meg. Végül Hazza visszament az épületbe. Egy jó darabig bambán meredtem a virágra. Mondanom kellett volna valamit.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Egy újabb filmezéssel töltött este után végre normálisan tudtam aludni. Valószínűleg azért, mert Louis-val a próba eléggé fárasztóra sikeredett, még úgyis, hogy az interjút is csináltuk közben. Szokatlan éhségre ébredtem, de még nem volt bent a szobámban a reggelim. Lementem pizsamában a konyhába és megcsináltam a kakaómat. A fiúkkal nem találkoztam, a ház nagyon csöndes volt. Megittam a löttyimet, aztán visszamentem a szobámba. Éppen öltözködtem, amikor megfordult a fejemben a gondolat: Vajon Shane ébren lehet már? Pár perc múlva valaki kopogtatott az ajtómon, majd belépett a szobámba.

‒        Jó reggelt! Van kedved velünk jönni a próbára? – kérdezte Liam kedvesen mosolyogva.

‒        Neked is, és nincs, nem szeretnék menni.

‒        Ahogy gondolod. Sikerült már beszélni vele? – kereste a tekintetemet.

‒        Nem – ráztam meg a fejem és az ablakpárkányon lévő vázára néztem. A vörös rózsa egészen jól bírta.

‒        Az ilyesmin jobb hamar túl lenni – mondta, mire pillantásomat visszavezettem rá.

‒        Igen, tudom – sóhajtottam. De félek, attól, hogyan fog reagálni rá. Li hirtelen átölelt. Viszonoztam gesztusát. Így álltunk egy darabig, majd megszólalt:

‒        Mennem kell – hagytam, hogy kiváljon az ölelésből.

‒        Legyen szép napod! – mosolyogtam rá.

Délelőtt felhívtam Shane-t. Elég sokat beszéltünk. Macy korábban elmondta neki, hogy együtt vagyok Harryvel, szóval csak azt meséltem el, ami mostanában történt. De azokból tényleg mindent. Kezdve azzal, hogy Haz megtalálta a képeket, azon át, hogy a hotelben éjszakáztam, egészen addig, hogy utánam jött a hotelbe. Illetve azt is megemlítettem, hogy a fiúk próbálnak segíteni nekünk. Kikértem a véleményét azzal kapcsolatban, hogyan tálaljam a dolgot Harrynek. Hosszas magyarázás után abban maradtunk: ne úgy, ahogy anyának.

Hazzával hazafelé tartottunk egy eléggé kínosra sikeredett, interjúval fűszerezett tánc próbáról. Elkerülhettem volna ezt, ha hamarabb beszélek vele, de késő bánat eb gondolat. A kocsi megállt a felhajtón és Haz készült kiszállni, de a kezemet a karjára tettem, ezzel megállítva őt.

‒        Harry – neve hallatán rám emelte tekintetét – Kész vagyok beszélni veled – mondtam lassan – Meghallgatod, mit szeretnék mondani?

‒        Igen – válaszolt pár perc hallgatás után.

Felmentünk a szobámba. Kivettem az ágy alól a dobozt és a benne lévő képeket szétterítettem a takarón.

‒        Először is, sajnálom, hogy úgy elhajtottalak a hotelben – hajtottam le a fejem – Másodszor, Macy, mennyit mondott el neked? – néztem fel rá. Harry az ágyamon ült, a képeket nézte, úgy válaszolt:

‒        Semmi konkrétat. Csak annyit, hogy nincs gyereked – az utolsó szót szinte suttogta.

‒        Igazat mondott, a kisbaba nem az enyém, soha nem is volt – Haz felém pillantott – Hogy megértsd, az elején kezdem. Az anyukámnak van két húga. A kisebbiknek van egy gyönyörű kislánya, akit Emmának hívnak. Amikor ő született komplikációk léptek fel és emiatt a nagynéném méhét el kellett távolítani – felpillantottam Harryre. Egy kicsit megfeszült, de nem szólalt meg. – Eljött az idő, hogy szerettek volna még egy saját gyereket. A béranyaság mellett döntöttek, és amikor elmondták a családnak, abban reménykedtek, hogy támogatni fogják az ötletüket.

‒        És nem így lett? – kérdezte hirtelen.

‒        A támogatás meg volt, de a félelem is, hogy egy idegen ember fogja kihordani és megszülni a gyereküket. A családunk női tagjai ennek tudatában sem vállalták be a béranyaságot, én viszont közbe szóltam. Tizenhárom évesen béranya akartam lenni – sóhajtottam fel – Anya természetesen kiakadt és ebből egy hatalmas családi vita lett, amit végül mi nyertünk.

‒        Az anyád ezt hagyta? – kérdezte hitetlenkedve.

‒        Mondanám, hogy nem volt választása, de ez nem teljesen igaz. Ha nemet mondott volna, az támadás lett volna a húga ellen – magyaráztam – Mondhatni sarokba szorítottuk anyát. Azt hiszem, emiatt még mindig haragszik ránk.

‒        Érthető, hiszen a lánya vagy. Nem akarta, hogy ennyi idősen átess ezen.

‒        Tudom, de segíteni akartam… bármi áron – vontam vállat – Szóval, ott tartottam, hogy nyertünk, ezután beültették nekem az embriót. És kilenc és fél hónappal később, tizennégy évesen, életet adtam egy egészséges kisfiúnak, akit Tamásnak neveztek el.

‒        Ő az a kisfiú, akinek az altatót mondtad?

‒        Igen – pillantottam rá. Fura, hogy megjegyezte. – Az altatódal különlegessége pedig az, hogy a nagymamám minden unokájának ezt mesélte, és amikor meghalt átvettem ezt tőle.

‒        Miért tetted? – fürkészett kíváncsian.

‒        Az a legnagyobb félelmem, hogy sosem lehet gyerekem. Amikor megtudtam, mit tervez a nagynéném, csak az járt a fejemben, hogy meg kell tennem, mert azt szerettem volna, hogy valaki értem is megtegye, ha ilyen helyzetbe kerülök. Szóval valamilyen szinten önzőség is volt – ismertem be – De amikor láttam a nagynénémet a picivel, ez az egész elmúlt… tudtam, hogy jót cselekedtem – felnéztem Harryre. Láttam rajta, hogy próbálja megemészteni, amit mondtam neki. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült megszólalnia, de nem csodálkoztam, hiszen ez a dolog bárkit sokkolt volna.

‒        Miért nem akartad elmondani? – kérdezte lassan.

‒        Mert minden ember előítéletes és féltem attól, hogyan reagálsz majd. A legtöbb embernek ez nagyon fura. Elítélnek, és meg sem próbálják megérteni az én álláspontomat. Volt olyan barátnőm, akit eltiltottak tőlem a szülei.

‒        Ez azért már durva.

‒        Én is ezt gondoltam.

‒        Ez amúgy egyáltalán legális? – ráncolta a homlokát.

‒        Hát, tizenhárom évesen nem éppen – kérdőn pillantott rám – De mint azt te is tudod, pénzzel elég sok mindent meg lehet oldani.

‒        Ez komoly? – kérdezte döbbenten.

‒        Igen. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy ez így van! Így működik az életünk, ez a szar világ, amiben élünk – egyetértően bólintott.

‒        Még egy kérdés: Az anyukád ezért nem akarta, hogy turkáljunk az életetekben?

‒        Gondolom igen. Hiszen minden családnak vannak titkai – vontam vállat – Ennyi lenne az egész. Tudom, hogy most le vagy sokkolva, de meg tudsz birkózni ezzel az információval? – újra végig nézett a képeken.

‒        Időre van szükségem – mondta – De szeretnék bocsánatot kérni a feltételezésem miatt – pillantott rám.

‒        Nincs semmi baj – fogtam meg a kezét, amit erősen megszorítottam. Most még kell egy kis idő, hogy megeméssze ezt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még kérdései. – Sajnálom, hogy nem tisztáztam a dolgot hamarabb.