34.rész - Nagyon szép kosarat adtál

Sziasztok!

Előző héten a blog átlépte a 7000 oldalmegjelenítést, egyszerűen szuperek vagytok, köszönöm szépen! Remélem, mindenkinek nagyon jól telik a hete. Szerda van, ami azt jelenti, hogy megérkeztem a történet folytatásával. Ha tetszett pipálj, kommentelj vagy iratkozz fel! Jó szórakozást a részhez! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Reggel szokatlanul korán ébredtem. Nem volt kedvem felkelni, ezért még egy jó darabig feküdtem Harry mellett. Egyik kényelmetlen pozícióból a másikba forogtam át, de sehogy se találtam a megfelelőt.

‒        Emily, maradj már nyugton! – szólalt meg Haz, mire felsikítottam.

‒        Normál vagy?! A szívbajt hoztad rám – fordultam felé hevesen dobogó szívvel.

‒        Bocs, nem akartalak megijeszteni – pillantott rám bűnbánóan – De borzalmas, hogy egyfolytában mozogsz.

‒        Nem tudok aludni és fekvéshez próbálok valami kényelmes pozíciót találni.

‒        Gyere ide! – a kezemnél fogva magára húzott.

A fejemet a mellkasára tettem, míg a lábaimmal közre fogtam a csípőjét. Harry halkan elkezdett dúdolni, majd összefűzte az ujjainkat. Lehunytam a szemeimet és hallgattam Harryt.

‒        Jó így? – kérdezte halkan.

‒        Nagyon jó – motyogtam a mellkasára – Szeretlek!

‒        Én is szeretlek! – nyomott egy puszit a hajamba, szabad kezével pedig elkezdte simogatni a hátamat.

Arra ébredtem, hogy Hazza szólongat. Feltoltam magam, majd ráültem a csípőjére. Álmos szemekkel pislogtam le göndörkére, aki elnevette magát.

‒        Mi az? – túrtam bele szétálló hajamba.

‒        Cuki a most keltél fel fejed – ajándékozott meg egy teljes fogsoros vigyorral.

‒        Örülök, hogy tetszik – másztam le róla és átmentem a fürdőbe. Mire kijöttem onnan, Harry is felkelt az ágyból.

‒        Cicus, mikor kell mennetek? – kérdeztem tőle, ahogy bement a fürdőbe.

‒        Hmm? – fordult vissza vigyorogva. Elpirultam és lesütöttem a szemem.

‒        Cicust mondtam – motyogtam – Zavar, ha így szólítalak? – pillantottam fel rá.

‒        Nem. Így még nem hív senki – mosolyodott el.

Viszonoztam gesztusát, majd a ruhásszekrényemhez fordultam. Odakint kissé felhős volt az ég és fújt a szél is, ezért kivettem egy hosszú ujjú gombos felsőt. Választottam mellé egy fehér blúzt, meg egy virágos sortot. Mire felöltöztem Harry kijött a fürdőből.

‒        Felveszel valamit, vagy így jössz le reggelizni? – kérdeztem végig mérve meztelen felsőtestét.

‒        Szeretnéd, ha így maradnék? – vigyorodott el. Beharaptam az alsó ajkam és felpillantottam gyönyörű zöld íriszeibe. Közelebb sétált hozzám és lehajolva megcsókolt. – Ezt igennek veszem – vigyorgott, ahogy karjaival átölelt.

Ajkai után kaptam és egy szenvedélyes csókba hívtam. Csókcsatánknak az ébresztőm vetett véget. Lekapcsoltam az ébresztőt és visszatettem a telefonom az éjjeli szekrényre.

‒        Miért állítottál ébresztést? – fürkészett Harry kíváncsian.

‒        Már nem tudom – ráncoltam össze a homlokom. Vajon mi volt tegnap ilyen fontos?

‒        Gyere, menjünk le enni! – nyújtotta felém a kezét.

Elfogadtam és összefűztem az ujjainkat, így sétáltunk le a konyhába. Odalent Louis már a reggelin ügyködött.

‒        Isteni illata van – szólalt meg Haz, ahogy beléptünk.

‒        Szerintem is jónak tűnik – mondta Lou felnézve a rántottáról. A konyhaszekrényhez sétáltam, aztán fentről leügyeskedtem az egyik bögrét.

‒        Bocsi Em, a kakaódhoz még nem fogtam hozzá – szólalt meg a kék szemű fiú.

‒        Semmi gond. Itt vagyok, megcsinálom én – mosolyogtam rá kedvesen.

Már szóltam nekik korábban, hogy ne csináljanak gondot a reggelimből, de annyira jól berögzült ez a dolog náluk, hogy azóta is elkészítik nekem. Megcsináltam a kakaómat, majd Hazza ölébe ülve megittam azt. A többiek is beszállingóztak a konyhába és vettek Louis tojásrántottájából. Tényleg finom lett, mert nagyon gyorsan elfogyott.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Zaynnel a próbára tartottunk, de nem a megszokott módon. Ugyanis a műsor helyszínére mentünk éppen. Előre hozott főpróbát csináltunk, mert Zayn tánca még nincs kész teljesen, ellentétben a többiekével. A stábot is értesítettem a változásról, így amikor mi megérkeztünk, ők már ott voltak. Azért kellett ide áttenni a próbát, mert a színpad különleges kialakítása lehetővé tette számomra, hogy még egy emelést beletegyek a koreográfiába. Az egész tánc úgy indul, hogy Zayn leemel a színpad felső részéről, de ezt még nem tudtuk begyakorolni, mivel a próbateremben nincs olyan szintkülönbség, ami lehetővé teszi ennek megtanulását. Ezt az emelést nem tudom egyedül megmutatni Zaynnek, ezért – némi telefonálgatás után – szereztem segítséget.

A külön erre a célra kialakított öltözékben átöltöztünk, majd birtokba vettük a színpadot. Alig, hogy elkezdték csinálni velünk az interjút, befutott egy srác.

‒        Bocsánat a késésért! – kért gyorsan elnézést.

‒        Nincs semmi gond – sétáltam felé – Én Emily vagyok, velem beszéltél telefonon – nyújtottam a kezem, amit elfogadott.

‒        Én Max vagyok – rázta meg a kezem mosolyogva.

‒        Nagyon örülök. Öltözz át és akkor neki is állunk – indítottam meg az öltözők felé. Visszasétáltam a többiekhez.

‒        Emily, Zayn milyen táncos?

‒        Ez egy nehéz kérdés, mert ugyebár róla tudjuk, hogy nem szeret táncolni. De az igazság az, hogy nagyon jó – mosolyogtam a kamerába.

‒        Ez nem igaz – tiltakozott a fekete hajú fiú.

‒        Hát igen. Ő soha nem ismerné el, hogy jó, de tényleg nagyon ügyes – pillantottam rá.

‒        Emily milyen tanár? – fordultak Zayn felé.

‒        Em szereti magát szigorúnak beállítani, de igazából nem az. Nagyon kedves és segítőkész. Elnézi a bénázásainkat és rendkívül türelmes. Bár, néha látszik az arcán, hogy legszívesebben leütne minket, de mindig uralkodik magán – nevette el a végét.

‒        Ez nem is igaz – löktem meg játékosan a vállát.

Mindketten elnevettük magunkat. Majd megjelent Max, így neki kezdtünk a próbának.

‒        Oké, akkor nyújtunk egy kicsit, aztán kétszer eltáncoljuk azt, amit már tudunk – magyaráztam – Max megtennéd, hogy elindítod az első számot? – pillantottam a szőke fiúra, aki azonnal teljesítette a kérésem.

A bemelegítő után megmutattuk a tánc legelejét. Ez az emelés úgy néz ki, hogy én a színpad magasabb részén állok és háttal beledőlök a lejjebb álló fiú karjaiba. Innen a fiú forog velem, majd letesz a lábaimra. Tulajdonképpen nem emelés, de valahol mégis az. A mozdulat után Zaynre pillantottam.

‒        Még egyszer látni szeretnéd, vagy megpróbálod? – kérdeztem tőle.

‒        Mutassátok meg újra!

‒        Rendben, gyere Max! – utasítottam a fiút. Újra megcsináltuk.

‒        Emily, te nem félsz, amikor ilyeneket csinálsz? – kérdezte, és az arckifejezése elárulta, hogy meg van rémülve. Miért most fél? Korábban már csináltunk durvább elemeket is.

‒        Hát, új tánc partnernél mindig félek egy kicsit – vallottam be – De gyere, jó lesz! – biztosítottam mosolyogva.

Gyakorlás közben volt jó pár pillanat, amikor szinte biztos voltam benne, hogy elejt, de végül csak kétszer kötöttünk ki a földön. Zayn beverte a térdét, én pedig a bokámat ütöttem meg. Ennek ellenére a próba végére többször is sikerült egyben eltáncolnunk az egészet. Büszke voltam Zaynre, mert nagyon kitartó volt. A próba után átöltöztünk és, ahogy készültünk elhagyni a helyet, Max utánam kiabált:

‒        Emily, várj! – megfordultam és néhányat visszaléptem a fiúhoz.

‒        Mi az? – kérdeztem zavartan, ahogy mellém ért.

A fiú kék szemeivel a pár méterrel arrébb álló Zaynre nézett, majd közelebb hajolt hozzám. Hátrébb billentettem a fejem a túlzó közelsége miatt.

‒        Lehetne szó arról, hogy találkozzunk valamikor? – kérdezte óvatosan.

‒        Ó, Max nagyon aranyos vagy, de az a helyzet, hogy nekem van barátom – néztem rá sajnálkozva.

‒        Ó – bukott ki belőle – Ne haragudj! – hangjában tisztán éreztem a csalódottságot.

‒        Nincs semmi baj – mosolyogtam rá.

Viszonozta gesztusom, majd visszaindult az épületbe. Visszafordultam Zaynhez, aki küszködött a nevetéssel.

‒        Hagy abba! – szóltam rá – Ebben semmi vicces nem volt.

‒        De igen. Nagyon szép kosarat adtál – nevetett tovább.

‒        Miért, hogy kellett volna csinálnom? – érdeklődtem.

‒        Hát nem így. Ha tudod, hogy kikosarazod, ne mondd neki, hogy aranyos, ezzel reményt keltesz benne – magyarázta.

‒        Én nem sűrűn csinálok ilyet, de majd legközelebb észben tartom – ígértem. Nem szeretem megbántani az embereket.

Visszaérve a házba még senkit nem találtunk otthon. Épp csak ledobáltam a cuccaim, amikor meghallottam, hogy SMS-em jött. Kiszedtem a telefonomat, ami természetesen a táska legmélyén volt. Megnyitottam az üzenetet. Szia! Bevárjuk egymást, csak későn érünk haza. Ne csináljatok kaját, mert mi viszünk. Szeretlek, Cicus :D Elmosolyodtam az aláíráson. Én kis idiótám, úgy szeretlek. A megszerzett információval átmentem Zaynhez.

‒        A srácok csak későn jönnek – mondtam, ahogy bementem a szobájába miután engedélyt kaptam rá.

‒        Tudom, nekem is szóltak – beszélt hozzám miközben felhúzta a felsőjét – Van kedved eljönni velem a házamba? – kérdezte.

‒        Miért ne? – mosolyogtam rá – Merre van?

‒        Négy utcával arrébb.

‒        Nem mentél túl messzire – állapítottam meg.

‒        Nem volt szempont, hogy közel legyen, csak megtetszett – vont vállat, miközben lehajolt a táskájáért.

Lassan, döcögősen sétáltunk el a házához. Családi ház méretű volt, egy nem túl nagy kerttel. Jól nézett ki, egyáltalán nem csodáltam, hogy megtetszett neki. Felmentünk a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd Zayn kinyitotta a nyílászárót és előre invitált. Odabent nem volt sok minden, csak néhány bútordarab.

‒        Nyugodtan körbenézhetsz – szólalt meg a fekete hajú fiú mellettem.

‒        Oké – indultam meg a nappali felé.

‒        Fent leszek az emeleten, nyitva hagyom a szoba ajtaját.

‒        Jó – kiabáltam utána.

Megnéztem a konyhát meg az ebédlőt is. Minden olyan tágasnak tűnt, bár csalóka volt, mert még nem igazán volt bebútorozva. Egyáltalán nem tűnt férfilaknak. Ahogy felfelé mentem a lépcsőn, megnéztem a falat is. Sárga volt és néhány kép díszítette a fiúkról meg Perrie-ről. Az emeleten egyenesen a nyitott ajtóhoz sétáltam. Zayn meghallotta, hogy jövök ezért hátra fordult hozzám.

‒        Vélemény? – kérdezte a maszk mögül, amit viselt.

‒        Kissé üres – mondtam végig pásztázva a szobát. Fehér falak, festékes flakonok és egy elkezdett minta a falon.

‒        Még nem volt időnk Pezz-zel vásárolni – mondta és a bent lévő székek egyikéről elvett egy maszkot – Ezt vedd fel! – nyújtotta felém.

‒        Gondoltam, hogy Perrie-vel közös a ház – operáltam fel a maszkot. A fiú kinyitotta az ablakot.

‒        Ennyire látszik rajta? – pillantott felém.

‒        Nem tűnik valami férfi barlangnak. Ez miért más, mint a tiéd? – tapogattam meg a maszkot.

‒        Az komolyabb, jobban szűr – kérdőn néztem rá – Tudod, az asztmád miatt – magyarázta zavartan.

‒        Ó, Zayn ez nagyon édes tőled. Olyan kis figyelmes vagy, Perrie szerencsés lány – mosolyodtam el. Ő megfordult és elvette az egyik festékes flakont.

‒        Gyere ide! – kérte. Odasétáltam hozzá. – Válassz egy színt! – kivettem a citrom sárgát – A trükk az, hogy végig egyenletesen kell nyomni – magyarázta, ahogy pirosra színezte a Z betűt.

‒        Az A lehet sárga? – kérdeztem.

‒        Igen – közelebb léptem a falhoz. Bizonytalanul felemeltem a kezem.

‒        Segítesz?

‒        Persze – Zayn mögém állt és megfogta a kezemet, amelyikben a flakon volt.

Így festettük ki majdnem az egész fent lévő mintát. Míg ezt csináltuk, kint elkezdett szakadni az eső. Indulnunk kellett volna vissza, de még mindig nem állt el.

‒        Ha szaladunk, talán nem ázunk meg annyira – mondta Zayn.

‒        A fenéket, mire visszaérnénk, úgy eláznánk, hogy az alsó neműinkből is csavarni lehetne a vizet.

‒        Akkor szólok Paulnak, hogy jöjjön el értünk – szedte elő a telefonját.

Mire visszaértünk, már a fiúk is hazaértek. Mindenki a konyhában volt, leszámítva Harryt. Felmentem hozzá a szobájába.

‒        Szia! – léptem át a küszöböt.

‒        Szia! Hol jártál? – lépett közelebb hozzám.

‒        Zaynnel a házában voltunk. Ne légy féltékeny! – húztam le egy csókra.

‒        Nem vagyok – motyogta az ajkaimra.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A Niall-lel való próbám után egy kisebb fajta meglepetés ért. Harry várt rám az épület előtt és bejelentette, hogy most van itt annak az ideje, hogy megnézzem a házát. Elautókáztunk oda és kiszálltunk a ház előtt.

‒        Várj itt! – kérte Harry, majd a kapuhoz ment és vagy öt percig szerencsétlenkedett előtte.

‒        Mehetek már? – kérdeztem az oszlop mögül leskelődve.

‒        Mindjárt, csak előbb kinyitom a kaput – hallottam, ahogy a kulcsokkal babrált.

Mikor kinyitotta, elsuhantam mellette, de elkapta a kezem és visszahúzott.

‒        Ilyen könnyen nem szöksz meg.

‒        Nem akartam elszökni, csak látni szeretném már, hogy milyen – mondtam őszintén.

‒        Rendezett és azt akarom, hogy ilyen is maradjon – nézett rám jelentőségteljesen.

‒        Nem vagyok természeti csapás – jelentettem ki.

‒        Ki tudja.

‒        Nagyon is jól tudod! – pillantottam rá szúrósan.

‒        Igen, a szobádban most is ott van egy nagy kupac ruha.

‒        Azok vasalásra várnak – tájékoztattam – Egyébként is, a rend csak a gyengék rögeszméje, a zseni átlát a káoszon – oktattam ki.

‒        Ne szállj el magadtól! – mondta, amire csak egy grimasszal válaszoltam.

‒        Menjünk be! – húztam a karjánál fogva az ajtó felé.

‒        Jól van na, már nyitom is – adta meg magát.

Végre besétáltunk a házba. Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy hogyan is él. A rend az nem kifejezés arra, amit odabent láttam. Otthonos volt, de valahogy mégse, mintha hiányzott volna belőle valami. De azt nem tudnám megmondani mi. Gondolatmenetemet egy meleg csók zavarta meg a nyakamon. Majd még egy, és még egy. Eltoltam magamtól a fejét, mire morogni kezdett.

‒        Mi vagy te, egy rossz bolhás kutya? – kérdeztem nevetve.

‒        Akarlak, és te már megint várakoztatsz – türelmetlenkedett.

‒        Ó, szóval csak ezért hoztál ide? – pillantottam rá – Még sosem voltam itt és fel akarom fedezni a házat – sétáltam el tőle.

‒        Ha mindenhol csináljuk, akkor lesz időd körülnézni – eresztett meg egy perverz vigyort.

‒        Harry! – szóltam rá – Csak egyszer ne ezen járna az eszed – kifordultam a nappalijából, és úgy döntöttem megkeresem a szobáját.

A helyiségeket összekötő folyosókat képek díszítették különböző színű keretekben. A legtöbb a bandát ábrázolta és a családját. Az egyik kép viszont teljességgel meglepett. A fotón én voltam egy rózsaszín keretben. Miért hozta ezt ide?

Találomra benyitottam az egyik ajtón és mögötte megtaláltam a szobáját.

‒        Meg van a szobád! – kiáltottam el magam.

‒        Szóval akkor nyertél – jött be ő is a helyiségbe.

‒        És mi a jutalmam? – kérdeztem felnézve rá.

‒        Hát én! – úgy mondta, mintha ez magától értetődő lenne.

‒        Akkor gyere ide! – húztam magamhoz egy csókra, amiből több is lett.

Az ágyra löktem, így én kerültem felülre. De ahelyett, amit várt, csak simán párnának használtam őt.

‒        Ez nem éri – nyafogott alattam.

‒        De nincs kedvem egy gyors menethez Harry – suttogtam halkan, de tudtam, hogy úgyis meghallja.

‒        Semmit sem muszáj – jelentette ki egyszerűen.

‒        Igen, tudom.

‒        Éhes vagyok – váltott témát hirtelen, én pedig felemeltem a fejem a mellkasáról.

‒        Mit ennél? – kérdeztem.

‒        Valami biztos van a hűtőben, mert tegnap voltam bevásárolni – magyarázta.

‒        Amúgy szeretsz vásárolni? – kerestem a tekintetét, ahogy lemásztam róla.

‒        Hát, ha olyan maratoni vásárlásra gondolsz, mint amilyet a lányok szoktak akkor nem. De néha kifejezetten szeretek nézelődni vagy csak járkálni a városban tök egyedül.

‒        Beöltözve?

‒        Igen, vagyis nem. London annyira nem vészes, itt nem ugrálnak körbe minket úgy, hiszen itt rengeteg más híres ember is megfordul – magyarázta.

‒        Az jó, akkor legalább itt nem kell tartanod attól, hogy lefotóznak valami tök általános tevékenység közben.

‒        Ez nem így van. A tegnapi vásárlásom is megörökítették – ült fel az ágyban.

‒        Komolyan?

‒        Igen. Itt nem jönnek oda hozzám autogramot kérni, de azért lefotóznak és feltöltik a netre – magyarázta, miközben megfogta a kezem és elindultunk kifelé a szobájából.

‒        Néha nincs ebből eleged? – fürkésztem kíváncsian.

‒        De, nagyon is. Viszont nem tudok tenni ellene. Mit kérsz enni? – terelte a témát.

‒        Bármi jó lesz – mosolyogtam rá leülve a konyhaasztalhoz – Meddig maradhatunk itt?

‒        Ameddig csak szeretnél.