13.rész - Tudom, hogy végig tudod csinálni

Sziasztok!

Köszönöm szépen a kommenteket, - nagy öröm volt olvasni őket - továbbra is szívesen fogadom a véleményeteket a részekkel kapcsolatban. Mivel idén már nem találkozunk szeretnék nagyon boldog új évet kívánni mindenkinek. Szerda van tehát meghoztam az új részt, jó szórakozást hozzá! :)

Puszi: Emily

~ Emily ~

Egyedül ébredtem fel és semmire sem emlékeztem az éjszakámból. Felültem és kidörzsöltem az álmot a szememből. Az éjjeli szekrényem felé nyúltam és a telefonom után kezdtem kutatni rajta. Megtaláltam és megnéztem mennyi az idő. Hét óra volt.

Emlékeztem Mike tegnapi telefon hívására, pedig örültem volna, ha azt elfelejtem az éjszaka. Éreztem, hogy ki van száradva a torkom, ezért lementem a konyhába vízért. Senkivel sem találkoztam, amit furcsálltam, mert úgy volt, hogy ma korán mennek. Ittam egy pohárral, aztán a hűtő felé igyekeztem. Kinyitottam az ajtaját és belestem rajta. Nem voltam éhes, csupán megszokásból néztem bele. Megakadt a szemem egy lealufóliázott tányéron. Egy kis fehér cetli díszelgett rajta, amelyen Louis kacska betűit véltem felfedezni, a nevemet írta rá. Édes volt tőle, hogy tett nekem félre a tegnapi vacsiból. Elvettem a papírdarabot és nem tudom miért, de megfordítottam.

A hátulján ez állt:

„Köszönöm Emily, hogy megkínáltál belőle. Niall”

Nagyon mosoly terült szét az arcomon. A kis éhenkórász beleevett a spagettimbe. Majd este megeszem a maradékot.

Visszamentem a szobámba, majd a fürdő felé vettem az irányt. Elégedetten konstatáltam, hogy a tegnapi sírásom nyomai mára már eltűntek az arcomról. Megmosakodtam, elintéztem a lányos dolgaimat, kifésültem a hajamat, és tettem fel egy kis sminket is, majd a szekrényemhez indultam. Fekete nejlonharisnyát vettem ki belőle és egy nagyon színes ruhát, ami a térdemig sem ért. A cipzárt próbáltam felhúzni éppen, amikor valaki kopogtatott az ajtómon.

‒        Szabad! – fordultam a hang irányába.

‒        Na, Emily, készen vagy már? Mindjárt reggelizünk – jött be a szobámba Niall, nagy mosollyal az arcán. Tegnap délután megígértem neki, hogy elkísérem őket egy fotózásra.

‒        Még nem, de jó, hogy jössz. Segítenél felhúzni? – fordultam meg és elvettem a hajamat az útból.

‒        Persze – mondta és közelebb lépett hozzám, majd puha ujjaival felhúzta a cipzárt.

‒        Köszönöm – fordultam vissza és rámosolyogtam.

Válaszul csak bólintott egyet. Felvettem egy farmer kiskabátot és a táskámba szórtam a telefonom, aztán elhagytuk a szobámat. Ahogy kiléptem megláttam Shane-t, aki szintén akkor jött ki az ajtón. Hozzám sétált és átölelt.

‒        „Hogy érzed magad? – kérdezte és homlokon puszilt.

‒        Jobban, de nem szeretnék erről beszélni – suttogtam.

‒        Oké, de másról majd váltanunk kéne pár szót – mondta. Felnéztem rá.

‒        Mégis miről? – méregettem furcsán.

‒        Majd este megbeszéljük!” – beleegyezően bólintottam és lementünk a konyhába.

Reggeli után azonnal indultunk a Fabulous magazin székházába, ahol előzetes egyeztetés alapján a fotózás volt. Az oda út csendben telt a kisbuszban, köszönhetően annak, hogy mindenki álmos volt még. Paul a mélygarázsban parkolt, hogy ezzel is kerüljük a feltűnést. Shane-nel kézen fogva sétáltunk be az épületbe. Jól esett a támogatása, nagy szükségem volt rá.

Odabent a srácok előbb váltottak pár szót a fotózás felelősével, majd az öltöző felé vették az irányt. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a sminkes szoba felől egy kislány szaladt felénk. Lux volt az, a fiúk sminkesének és fodrászának a gyermeke. Kisvártatva az anyukája is megjelent a pici lány mögött. Shane-nel az útját álltuk a szőke kislánynak, így az anyukája utol tudta érni. Odasétáltam hozzá, mikor a többi fiú megjelent mellette és Liam felém intett.

‒        Emily ő itt Lou Teasdale a fodrászunk, Lou ő itt Emily Moore a tánctanárunk – mutatott be minket egymásnak.

‒        Nagyon örülök – ráztam kezet vele.

‒        Hasonlóképpen – mosolygott rám.

Magamhoz hívtam Shane-t és bemutattam őket egymásnak. Miután Lou megcsinálta a fiúk frizuráját – addig mi Lux babával játszottunk, aki egy tündéri kislány – kezdetét vehette a fotózás.

Megengedték, hogy mi is figyelemmel kísérjük az eseményeket feltéve, ha csendben maradunk és normálisan viselkedünk. Természetesen megígértük, így bent lehettünk. Egyesével hívták be a fiúkat, születési sorrendben haladva és nem hazudok, ha azt mondom, legalább kétszáz képet lőttek róluk külön-külön. Ahhoz képest, hogy nekünk nézőknek meg volt tiltva a hülyéskedés, őket hagyták azt csinálni, amit csak akartak. Így esett meg, hogy az egyik képen majdnem én is szerepeltem, hála annak a bizonyos bandatagnak, amelyik odarángatott. 

Ebéd után következtek az ötös felvételek, amelyek elkészítése hatványozottan nehezebb volt, mint a szóló képeké. Komolyan megsajnáltam szerencsétlen fotóst. Szerette volna a munkáját végezni, de az öt fiú eléggé próbára tette az idegeit. Egymást szívatták, és valamelyikük mindig belemozdult a képbe vagy kilökte a másikat, még mielőtt a felvétel elkészült volna. Olyanok voltak így öten, mint a nagyra nőtt gyerekek.

A kaotikus fotózás után Niall, Shane meg én autóba ültünk és Paul elvitt minket a próbára.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A tánc után manónak még csatlakoznia kellett a fiúkhoz, hogy átválogathassák a ma készült felvételeket, ezért csak mi ketten voltunk az egész házban még egy jó ideig.

‒        Miről akartál beszélni? – kérdeztem Shane-t, aki az ágyamon feküdt, míg én az ablakpárkányon ültem és kifelé néztem a kertre.

‒        Először is, ne akadj ki! – ült fel.

Jaj, Istenem, rosszul kezdődik. Félelemmel telt szemekkel néztem rá.

‒        Két dolog van és egyiknek sem fogsz örülni – kezdett bele, én pedig kíváncsian figyeltem – Az első, tegnap elmondtam a többieknek a titkunkat. Mivel Zayn tudott Mike-ról, jobbnak láttam tisztázni a helyzetet, mielőtt elkezdtek volna elméleteket gyártani – magyarázta. Ha ez igaz, akkor a fiúk, miért nem kérdeztek erről? Mintha a fejembe látott volna folytatta: – Kértem őket, hogy csináljanak úgy, mint akik nem tudnak semmiről. Haragszol? – nézett rám bűnbánóan.

‒        Nem. Ezek után úgyis el kellett volna mondani, és ma egész nap azon gondolkoztam, hogy tálaljam nekik. Akkor ezt megspóroltad nekem és már csak a bocsánatkérés van hátra – sóhajtottam. Abban úgyis több gyakorlatom van.

‒        A másik, holnap haza kell mennem.

‒        Hogy mi? – hitetlenkedtem.

‒        Sajnálom, anyám azt mondta, közbejött valami és hamarabb megyünk – hangján érződött, hogy tényleg bánja a dolgot.

Jaj, Mrs. Davis, miért pont most? Leugrottam a párkányról és Shane karjaiba vetettem magam.

‒        Nagyon fogsz hiányozni – mondtam beletörődően és fejemet a nyakhajlatába fúrtam.

‒        Na, mi az, semmi hiszti meg kiakadás? – kérdezte.

‒        Miért, akkor itt maradsz? – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Elmosolyodott.

‒        Ha már ez az utolsó esténk együtt, akkor töltsük úgy, ahogy mi szoktuk – mondta.

‒        Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem.

~ Shane ~

‒        Énekeljünk, és közben táncoljunk kicsit – válaszoltam.

Ha minden igaz, a banda nem sokára befut, addig simán éneklünk, és akkor beváltom a nekik tett ígéretemet. Ugyanis nem rég szóba jött, hogy Emilynek jó a hangja, de nem akarta megmutatni a fiúknak, mert szégyenlős. Ezért kitaláltuk, hogy majd így fogjuk rávenni az éneklésre és akkor a többiek meg tudják őt hallgatni. Felhúztam Emilyt és lassan táncolni kezdtünk, majd ő kisvártatva kieresztette hangját:

‒        Kiss me out of the bearded barley Nightly, beside the green, green grass Swing, swing, swing the spinning step You wear those shoes and I will wear that dress… – most valahogy különösen szépe hangzott. Szerettem ezt a dalt, főleg az ő előadásában. Ahogy vége lett a fülébe suttogtam:

‒        Kedves naplóm – egy kicsit gondolkozott a szövegen, majd belekezdett:

‒        Ha rám gondolsz, ha megcsókolsz, ha megbántasz mosolyoddal kárpótolsz, Ha már nincs tovább, ha nincs már több…

Jó néhány dallal később újabb javaslattal álltam elő:

‒        Most jöjjön valami a kedvenc bandádtól – ekkor pillantottam meg Louis fejét a résnyire nyitott ajtóban. Tudtam, hogy nem fog bejönni.

‒        Don't try to make me stay Or ask if I'm okay I don't have the answer Don't make me stay the night Or ask if I'm alright I don't have the answer… – most is pont olyan szépen szólt, mint mindig, nagyon szereti ezt a dalt, gyakran hallgatja.

Mikor abbahagyta az éneklést, feltűnt, hogy a többiek eltűntek a folyosóról. Eltoltam magamtól Cicalányt.

‒        Szerintem lassan hazaérnek – mondtam ránézve.

Majd hallottuk, hogy valaki felrohan a lépcsőn. Az illető belökte az ajtót és elkiabálta magát:

‒        Gyertek le, hoztunk kaját! – Niall volt az, aki azzal a lendülettel ki is ment a szobából.

A vacsora után Emilyvel együtt bújtunk ágyba. Én már régen összepakoltam, mivel nagyon ki se szedtem a cuccaimat. A fiúknak is szóltam még tegnap, hogy velem ennyi volt, és meséltem pár dolgot Emről. Megkértem őket, hogy vigyázzanak rá helyettem. Nem féltem itt hagyni őt, mert összebarátkoztam a többiekkel és tudom, hogy jó kezekben lesz. Bízom benne, hogy jól fog kijönni majd ebből az egész kalandból.

‒        Beszéltél az otthoniakkal? – zökkentett ki Cicalány.

‒        Nem. Tia szóba állt veled?

‒        Igen. Szombaton telefonált, megkapta a csomagot és azt mondta már jobban van – válaszolta.

‒        Majd csak kiheveri valahogy.

‒        Szerinted összejönnek újra?

‒        Nem hiszem. Ismered Jacket, ha elmondja a véleményét, akkor nem fogja vissza magát. Biztos, hogy nagyon szemét volt, nem hinném, hogy így lenne folytatása a dolognak – mondtam elgondolkozva.

‒        Valószínűleg igazad van – értett egyet velem majd hozzám bújt.

Az utolsó esténk együtt és az utolsó próbám holnap lesz. Magamhoz öleltem Emet és őt simogatva aludtam el.

~ Emily ~

Shane gépe épphogy csak felszállt, de már úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Kedvem lett volna felülni a következő járatra és hagyni az egészet a francba. De nem voltam egyedül:

‒        Emily gyere, menjünk vissza! – szólt hozzám Paul.

Ő hozott ki minket a reptérre és most vinnie kell vissza a közös táncra. Semmi hangulatom ahhoz, hogy visszamenjek, és úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.

Eleget tettem a kérésének és megkerestük a kocsit. Az út zavartalanul telt, mert zenét hallgattam, aztán váratlanul kaptam egy SMS-t: „Ne legyél szomorú! Tudom, hogy végig tudod csinálni. Szeretlek Cicus!” Miközben olvastam hozzá képzeltem a hangját és ennek hatására elmosolyodtam. „Tudom, én is szeretlek” Jó érzés volt, lenyomni a küldés gombot. Hirtelen megállt alattam az autó és kiszálltam.

‒        Köszönöm Paul – mosolyogtam kedvesen a férfira.

‒        Szívesen kislány, a srácok már bent vannak – bökött az épület felé.

‒        Rendben, köszi.

Elhaladtam a recepciós mellett, aki csak intett nekem, hogy menjek tovább. A próbateremben a fiúk már felöltözve vártak rám. Köszöntem és sietve mentem is átöltözni. Pár perc múlva megjelentem előttük és kezdetét vette az óra.

Hát, ez a nap is eljött. Az első olyan próba, amit egyedül tartok. Totálszívás, hogy Shane-nek hamarabb kellett hazamennie pár nappal. Azt hittem, fel vagyok készülve arra, hogy elengedjem, de ez nem így volt.

Egész jól levezényeltem a próbát, bár olyan érzésem volt, mintha a srácok kímélnének engem. Közösen összeszedtük azokat a táncmozdulatokat, amiket a klipjeikben csináltak és el is helyeztük őket, a táncban. Egészen aktívak voltak és többnyire azt csinálták, amit kértem tőlük. Sőt, beépíthető táncmozdulatokat is mutattak nekem. Ez meglepett és nem igazán akartam hinni a szemeimnek. Talán csoda történt? Nagyon jó lesz ez a tánc, már előre várom, mi sül ki belőle. Ebben lazák és röhögnek, élvezik, amit csinálnak. Nem úgy, mint én az órát most. Szerettem volna, ha gyorsan vége lesz. Vissza akartam menni, felhívni Shane-t és kikönyörögni, hogy jöjjön vissza. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor beadtam a jelentkezésem. Mégiscsak öt fiú, én meg egy szál egy magamban vagyok itt velük. Tök jó lenne, ha lenne a bandában egy csaj is, akivel lehet pasikról és csajos dolgokról beszélgetni. De nincs. Ezt jól megszívtam. De nem hagyhatom őket cserben, most nem. Számítanak rám, vagy valami olyasmi. Próbáltam lelket önteni magamba több-kevesebb sikerrel.

Végre valahára vége lett a próbának, szerencsére a srácok nem terveztek semmiféle kiruccanást a mai napra. Louis azt mondta, ő akarja megcsinálni a vacsorát, Harry pedig felajánlotta, hogy segít neki. Ahogy megérkeztünk, ők ketten bevették magukat a konyhába. A többieket nem figyeltem, mert én azonnal felmentem a szobámba és nem is terveztem lejönni onnan a vacsoráig.

Bevackoltam magamat az ágyamba és laptopoztam, a fülhallgatómmal pedig kirekesztettem a külvilágot. Szétnéztem, mi történt Facebookon meg a Twitteren. Kaptam néhány üzenetet, azokra válaszolgattam. Anya is írt nekem, elküldte az ígért képeket Shinről. Édes kicsi cicám, olyan régen láttam. 

Az üzenetek közül az egyik felkeltette az érdeklődésemet, mert Macytől kaptam, a legjobb barátnőmtől. „Szia, Cicalány! Ahogy már említettem, a meghívás még mindig áll, szóval mikor tudnánk összefutni? :) Amúgy mi újság Velük? Kiválasztottad már közülük az új férjjelöltet? Azért, légy szíves egyet hagyj meg nekem is! Minél hamarabb válaszolj! A Te Macyd ♥ ”Az üzenet tegnap éjjel érkezett tőle. Biztos, megint nem tudott aludni. Ő olyan, mint én, éjjelente gyakran fent van. „Szia! Ez szuper ötlet, még nem tudom hova tudnám beszorítani, hogy találkozzunk, de rajta leszek :) A srácok megvannak, még élnek. Tudom, h ezt csak viccből írtad, de megőrültél?!?!?!? Amúgy meg, hát peresze, h hagyok neked is :) Puszi, a Te Cicád ♥ ” 

Talán érdemes maradni. Ugyan Shany elment, de itt van nekem Mac. Gondolataimból az rázott fel, hogy a fülemben megszólalt az egyik kedvenc C.o.D. számom. Felálltam az ágyon, hátat fordítva az ajtónak és nem túl hangosan, énekelni kezdtem. Mikor vége lett a dalnak valaki kopogott az ajtómon. Méghozzá a belső felén. Niall állt ott mosolyogva. Elpirultam, kiszedtem a fülhallgatókat és a telefonommal együtt az ágyra dobtam.

‒        Kopogtam, csak nem hallottad – mondta egyből. Bólintottam. – Nagyon szép hangod van.

‒        Köszönöm – válaszoltam halkan – Mit szerettél volna? – tereltem gyorsan.

‒        Nem sokára eszünk, úgyhogy lassan jöhetsz lefelé.

‒        Nem vagyok éhes, köszönöm.

‒        Ezt a választ nem fogadjuk el. Nem akarom, hogy megint elájulj – nézett rám szomorúan.

‒        Majd vigyázok, hogy ne forduljon elő újra.

‒        Ezt kezdhetnéd azzal, hogy jössz és vacsorázol.

‒        Tudom, hogy számodra ez ismeretlen fogalom, de nem vagyok éhes – néztem komolyan a szemébe.

‒        Legalább egy keveset egyél – próbálkozott.

‒        Ha lemegyek enni, akkor békén hagysz? – kérdeztem türelmetlenül. Kezdett idegesíteni, hogy már megint az étkezésem a téma.

‒        Igen – válaszolta.

‒        Akkor kimehetsz! – utasítottam kissé bunkó stílusban.

Sóhajtott egyet, aztán elhagyta a szobámat. Miért nem tudnak leszállni rólam?! Olyan nehéz lenne a saját dolgukkal foglalkozniuk?

Öt perc múlva csatlakoztam hozzájuk. Csináltam teát és egy szendvicset. Megettem, aztán felmentem. Kifelé menet még elkaptam Niall csúnya pillantását, de nem tudott meghatni.

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Éjfél körül járt már az idő, de én még mindig nem aludtam. Fáradt voltam, de nagyon hiányzott, hogy halljam valakinek a szuszogását. Villanyt kapcsoltam és felültem. Zenehallgatással próbálkoztam, de a sok C.o.D. dal sem tudott álomba ringatni. Hajnali egy előtt nem sokkal leoltottam a lámpát és elhagytam a szobát. A folyosón a többi ajtóval szemeztem, végül választottam egyet és bementem. Odabent csend volt, egészen addig, amíg be nem csuktam az ajtót. Kicsit hangosabbra sikeredett, mint akartam, mert a fiú az ágyában mocorogni kezdett.

‒        Liam! – szólongattam halkan és többször is elismételtem a nevét. Megijesztett, amikor felugrott az ágyában.

‒        Emily? – kérdezte kómás hangon – Mit csinálsz itt?

‒        Ne haragudj, hogy felkeltettelek, de nem tudok aludni – suttogtam.

‒        Valami baj van?

‒        Nem, csak…

‒        Csak?

‒        Hát… szóval… hiányzik Shane. Vagyis inkább az, hogy van valaki mellettem.

‒        Ühüm.

‒        Aludhatnék esetleg ma veled? Ígérem, senki sem tudja meg! – próbálkoztam. Egy kicsit gondolkodott, vagy csak a hangját kereste, nem tudom, de végül válaszolt:

‒        Rendben, gyere! – meglepődtem a válaszon. Őszintén, nem hittem volna, hogy belemegy.

Lassan közelítettem meg az ágyat és óvatosan bebújtam a paplan alá. Vetettem rá egy pillantást, majd megfordultam. Ő még helyezkedett egy kicsit és utána gyorsan visszaaludt. A szuszogását hallgatva pedig én is elaludtam.